|
|
Csoportok évente indulnak minden
szeptemberben
Jelentkezhetsz telefonon vagy emailben.
Egyeztetett időpontban találkozunk szeptember elején,
hogy személyesen is megismerjük egymást.
A csoport színvonalas környezetben, Budapest központjában
van. |
|
|
|
|
|
|
- Elbeszélt
világ - megélt világ
Amikor Moreno a bécsi játszótereken játszani hívta a gyerekeket,
még nem tudta, hogy egy gyógyító módszerhez gyűjt tapasztalatokat.
TOVÁBB
- Érzelemfejlesztés
A teremben csend lett. Aztán valaki indulatosan megszólalt.
Elege lett, mondja, hogy folyton a ráfigyelésről beszéljenek,
csak úgy általánosan.
TOVÁBB
- Dráma.
De mi lesz a vége?
A munkaerő-piaci válság negatív hozadékaitól, ha önerőnkből
nem megy, szakember segítségével szabadulhatunk meg.
TOVÁBB
- Csoportterápia
és pszichodráma gyermek és serdülőkorban
A modern csoportterápiák eredetileg abból az egyszerű,
praktikus megfontolásból születtek, hogy egy vagy két
terapeuta egységnyi idő alatt több pacienssel tud egyszerre
dolgozni, mint egyéni terápiában.
TOVÁBB
|
|
|
|
|
|
Elbeszélt világ - megélt világ*
Ajkay Klára - Kökény Vera - Mérei Zsuzsa
|
Amikor Moreno a bécsi játszótereken játszani hívta a gyerekeket,
még nem tudta, hogy egy gyógyító módszerhez gyűjt tapasztalatokat.
Elméleti építménye - a fejlődés- és személyiségelmélet - egy lazán
kidolgozott szerepelmélet. Talán ezért van az, hogy a pszichodrámát
mint módszert a legkülönbözőbb elméleti keretbe lehetett illeszteni
(pszichoanalitikus, behavior, kognitiv elméletekbe). (Kökény-Fedor-Vikár,
2004.)
Az elmúlt 2o év csecsemőkutatási eredményei paradigmaváltást hoztak
a személyiségről és a fejlődésről szóló ismereteinkbe. Stern szelffejlődés-elméletét
több ponton "pszichodramatikusnak" találjuk, és ilyenformán
alkalmasnak arra, hogy kiegészítse a morenói koncepciót, mert:
- Stern is a "társasban" gondolkodik,
- az akciónak és a gesztusnak a mentális folyamatok mélyszerkezetében
megragadott elméletét adja,
- a pszichodramatikus helyzetekben (is) egy időben jelenlévő verbális
és nonverbális szintek (szelférzetek) felfogására és kezelésére
- szerintünk adekvát elméletet kínál.
Nézzük meg pl. azt a helyzetet, amikor valaki szerepcserében bemutatja
az anyját. Mindennapos tapasztalat, hogy pár másodperces előjátszás
is elegendő az antagonistának ahhoz, hogy azonosuljon a szereppel.
Hogyan lehetséges ez?
Ha stern-i folyamatokban gondolkodunk, akkor itt az történik,
hogy amikor a protagonista a tele útján kiválaszt valakit az anyja
szerepére, akkor ebben a választásban az anyjával való cselekvési
egységekben kódolt korai kapcsolati mintázata vezérli. Ez az a
jelenség, amelyet úgy szoktunk mondani, hogy "valami emlékeztet
benne rá", és ez a "valami" gyakran olyan mikrotörténések
lenyomata, mint a viselkedés intenzitása, ritmusa, időtartama.
Lehet, hogy pl. az anya szerepére kiválasztott személy tempója
az a jellegzetesség. amely mentén a választás történik, de lehet,
hogy más vonása.
A tempó - Stern alapján - vitalitásaffektus amelyet belső, dinamikus
zajlásként élünk át. Kiválasztva az anya, felmegy a színpadra,
és szerepcsere történik a protagonista és az anyát játszó személy
között. A szerepcserével egy olyan interaktív helyzet áll elő,
amelyben a segédén vagy antagonista ugyanabból a pozícióból látja
az anyát, amelyből őt az imént kiválasztották. A színpadon minden
magyarázat nélkül átélhető, hogy más beszélni az anyáról és más
a szerepében lenni. A pszichodramatikus technikából következően
- egy ilyen helyzetben - nemcsak az anyaszereppel azonosul a protagonista,
hanem az (anya-gyerek) kapcsolatban is benne van. Úgy tűnik, hogy
itt az észlelési minőségek érzelmi minőségbe fordulása történik
a szerepcsere révén.
Természetesen most nem vállalkozhatunk arra, hogy Stern elméletét
(Stern, [1985] 2002) akár vázlatosan is ismertessük, úgyhogy csak
a témánk szempontjából legfontosabbakat emeljük ki.
Stern a szelffejlődésről azt gondolja, hogy az:
- a születéstől a halálig folyamatosan zajlik,
- az első két évben egymással párhuzamosan formálódó, de az élet
végéig aktív szelférzetekben ragadható meg,
- nevezetesen a bontakozó szelférzet (0-2 hónapos korig), testi-
vagy magszelférzet (2-8 hónapos korig), szubjektív szelférzet
(8-18 hónapos korig), és a verbális szelférzet (18-36 hónapos
korig).
A bontakozó szelférzet és a Mások érzetének kialakulásában több
folyamat vesz részt, ebből most kettőt emelünk ki:
- az amodális percepciót
- és a vitalitásaffekteket.
A bontakozó szelférzet a valamivé válás, a szerveződés folyamatának
a tapasztalata. Az amodális percepció az ember veleszületett képessége,
amely lehetővé teszi, hogy egy bizonyos szenzoros modalitáson
keresztül kapott információ átfordítódjék egy másik szenzoros
modalitásba. Nem a modalitások közötti egyszerű fordításról van
szó, hanem inkább arról, hogy a folyamat magába foglal egy saját
formájába átkódoló mechanizmust, melynek eredménye egy amodális
reprezentáció, amely bármely szenzoros modalitásban felismerhető.
Amikor az antagonista a protagonista szerepéből az "anyját"
figyeli, akkor olyasmi történik vele, mint egy csecsemővel vagy
gyerekkel, aki az anyját mint globalitást észleli. Amit figyel,
észlel, az nemcsak látási és hallási információ, hanem az ezeknek
megfeleltethető tapintási-proprioceptív-kinesztéziás információ
is. Stern szerint ez a velünk született képesség - a fizikai világ
struktúrájáról szóló absztrakt tudás. Kísérleti bizonyítékok alapján
úgy tűnik, hogy a csecsemők egy perceptuálisan egységes világot
észlelnek, amelyben bármely modalitásban amodális tulajdonságokat
érzékelnek az emberi kifejező magatartás bármely formájáról, ezen
tulajdonságokat absztrakt módon reprezentálják, majd egy másik
modalitásba helyezik át.
Az emberi kifejező magatartás észlelésében fontos szerepe van
az ún. vitalitásaffektusoknak vagy érzéseknek. Stern azért vezette
be a "vitalitásaffekt" fogalmát, mert az általa megfigyelt
érzésminőségeket meg akarta különböztetni a darwini kategorikus
affektektől, mint a harag, öröm, szomorúság stb.
A vitalitásaffekt közvetlenül az emberekkel történő találkozásokban
keletkezik. Mit értünk ezen? Nehezen rajtakapható tulajdonságokat,
melyek legjobban dinamikus, kinetikai terminusokkal foghatók meg,
mint "hömpölygés", "elmosódás", "kitörés",
"crescendo", "decrescendo", "durranás",
"kihúzottság" stb. Az élmények ezen tulajdonságai majdnem
bizonyosan felfoghatók a csecsemők által is, és komoly napi, sőt
pillanatnyi jelentőséggel bírnak. Ilyenek az élet vitális folyamatai,
mint a lélegzés, éhessé válás, ürítés, elalvás és ébredés, vagy
a jövő-menő érzések és gondolatok feelingje**. Vitalitásaffektek
nélkül sohasem létezünk, akár tudatában vagyunk, akár nem.
A csecsemő ezeket a tulajdonságokat egyrészt belülről tapasztalja,
másrészt más személyek viselkedéséből. A vitalitás különböző feelingjei
kifejezhetők sokféle szülői cselekvésen keresztül, amelyek nem
jellemezhetők "rendes" affektív cselekvésként:
- ahogy az anya felveszi a babát,
- összehajtogatja a pelenkát,
- végigsimítja a saját vagy a baba haját,
- ahogyan a cumisüvegért nyúl,
- vagy ahogy kigombolja a blúzát.
A vitalitásaffektek kifejező képességét Stern (id. mű) a bábjátékéhoz
hasonlítja. A bábok korlátozottan fejeznek ki arcvonásokat, affektkategóriákat
és általában a konvencionalizált gesztus- és pozitúrarepertoárjuk
is szegényes. A mód, ahogy általánosságban mozognak, teszi lehetővé
számunkra azt, hogy a különböző vitalitásaffektekre következtessünk.
Leggyakrabban nagyrészt a sajátos vitalitásaffekt-szempontok határozzák
meg a különböző bábok karakterét; az egyik letargikus, csüngő
végtagokkal és lógó fejjel, egy másik energikus, a harmadik hetyke.
Az absztrakt tánc és zene is jó példa a vitalitásaffektekre. A
tánc többszörös vitalitásaffektként és annak variációiként jelenik
meg a néző számára anélkül, hogy cselekményhez vagy kategorikus
affektszignálokhoz folyamodna. A koreográfus általában egy feelinget
próbál kifejezni és nem a feeling egy specifikus tartalmát.
Ahogyan a felnőtt számára a tánc, a csecsemő által tapasztalt
szociális világ is elsősorban a vitalitásaffektek világa, mielőtt
a formális aktusok világa lenne.
Ezzel analóg az amodális percepció fizikai világa, amely elsősorban
nem látott, hallott, tapintott dolgokból áll, hanem az alak, szám,
intenzitás stb. absztrahált minőségek valamelyikéből.
A színpad terében születő játékokban a szereplők gesztusainak,
szavainak ritmusa, a tér kezelése, az egymáshoz közelítés vagy
egymástól távolodás gyorsuló vagy lassuló mozgása, koreográfiája,
a hangok felcsattanása vagy elhalkulása interszubjektív valóságokat
engednek láttatni, implicit kapcsolati tudásunkról árulkodnak.
Nemcsak az válik informatívvá egy-egy játékban, hogy mit is csinálnak
a szereplők, hanem az is, ahogyan csinálják. A belső reprezentációk
Sternnél dinamikusak, kezdetektől alakuló, bontakozó preszimbolikus
egységek, melyekben egy esemény perceptuális, motoros és affektív
összetevői is benne vannak. Ezek alakítják, szervezik viselkedéseinket,
kötődéseinket, belejátszanak elvárásainkba, motivációinkba.
E procedurális*** tudás vagy prodecedurális emlékezet mellett
alakul a szimbolikus, verbális szint. A különböző szelférzetek
egész életünkön át aktívak és hatnak, valamint egész életünkben
alakulnak, s nemcsak gyermekkorban, de később is sérülékenyek
lehetnek. Ebből az következik, hogy a szelférzetek jelen vannak,
szinte közvetlenül elérhetőek, megragadhatóak a színpadon.
Nézzük pl. azt a jelenetet, amelyben egy férfi és egy nő ül a
színpadon egymással szemben, és beszélgetnek. Az a téma, hogy
a férfi nem érintheti meg a nőt - kezét a háta mögé rejti.
A játékvezető észleli, hogy az egyik kéz lefogja a másikat. Ezt
a gesztust nagyíttatja ki, és a játékosok ezt jelenítik meg. A
két kezet két ember játssza (az egyik a protagonista) - szerepcserék
sorozatában harcba szállnak, végül a lefogott kéz kiszabadul.
Ránézésre is látszik, hogy a jelenetben a verbális és nonverbális
szintekkel egyidejűleg dolgozunk. A beszélgetés egy frusztrációról
szól. Ami akcióba kerül, az a fizikai hatóerő problémája, ez Stern
egyik központi fogalma és a szelfszerveződés kitüntetett tartománya.
Ha nem efelé viszi a vezető a játékot, hanem szerepcserék sorozatában
a szereplők megbeszélik a kétségtelenül jelenlévő konfliktust,
akkor a tehetetlenség érzése nagy valószínűséggel pszichoterápiásan
érintetlen és hozzáférhetetlen marad, azaz érintetlen marad az
átélés számára. A protagonista beszélgető helyzetet hoz, a téma
viszont legalább annyira testi is, a játékvezető feladata az,
hogy eldöntse, melyik szelférzet az aktuális. A protagonista jól
tud beszélni arról, hogy nem mozdulhat, és nem is mozdul, a kérdés
az, hogy melyik szelférzetet és főleg pedig milyen nyelven, mely
szelférzetnek megfelelő nyelven kell őt megszólítani ahhoz, hogy
mozduljon?
Következő példánkban a "szerepcsere" instrukció mozdította
ki a protagonistát egy lehetetlennek tűnő helyzetből.
Egy 5o év körüli nő, Lili (a protagonista) jelenetében két középkorú,
nála idősebb asszony beszélget a tengerparton. Az egyik bukovinai
és németül beszél, a másik jiddisül beszél, aki azt mondja neki:
"gyere ide". Lili odamegy hozzájuk, csodálkozik, hogy
milyen vidámak, és próbál velük örülni. Ekkor a második nő németül
azt mondja "hallgasd a nyelv zenéjét". Szerepcserében
a német nő szerepéből azt mondja: "majd az orvos kiveszi
a betegséget a fejedből". Kiválaszt valakit a betegség szerepére.
Mire a "betegség" felér a színpadra, már orvossá válik,
egészen konkrétan Mengelévé. A protagonista előjátssza, hogy jön
az orvos és megpróbálja kinyitni a fejét egy skalpoló mozdulattal.
Ekkor a jelenetet az elejétől eljátsszák, ahol elhangzik, hogy:
"Majd az orvos kiveszi a betegséget a fejedből". Jön
az orvos, megfogja a protagonista fejét, aki ekkor a földre veti
magát, és velőtrázóan elkezd sikítani. Minden leáll, a szereplők
a vezetőket nézik, hogy mi legyen? A csoportvezetők a nevén szólítják
Lilit, a protagonistát, dupláznak, belső hangokat adnak, de ő
elérhetetlen. Belemerevedik a mozdulatba és a sikításba. A férfi
csoportvezető ekkor azt mondja: "szerepcsere". Varázsütésszerűen
abbamarad a sikoly, a protagonista fölpattan, és belemegy az orvos
szerepébe. Az antagonista nem akarja a sikolyt megismételni. A
jelenet megáll. Saját szerepébe való visszakerülés nélkül szerepcsere
a második nővel. Így most egy másik pozícióból látja azt a mozdulatot,
ahogy az orvos megfogja Lili (azaz a saját) fejét. Látja a hatalmas
férfit, a földön fekvő nő fölött, ahogy a nőt lenyomva magasodik.
A második asszony szerepéből azt mondja: "segíteni kell neki".
Visszamegy saját szerepébe, már kezdené újra a sikítást, amikor
a második asszony jön segíteni, és hárman elkergetik az orvos-beteg-Mengelét.
(Tehát a csoport megakadályozza, vagy szabályozza (?) hogy újból
sikítson.)
Sokat gondolkodtunk azon, hogy vajon mi történt itt? Több lehetőség
merült fel:
1. A protagonistára nem lehetett interszubjektíven ráhangolódni,
de mégis sikerült megszólítani benne egy részt, amelyik a szerepcserét
végrehajtotta. Az interszubjektív rész elérhetetlennek tűnt (se
duplázás, se belső hang nem mozdította ki), a testi én-je megszólítható
volt (az utasítást, hogy csináljon valamit, végrehajtotta).
2. Egy következő feltevésünk az volt, hogy az anyai gondoskodás
helyett apai közbenjárásra tudott "magához térni". (A
ráhangolódás lenne az anyai gondoskodás, az apai pedig az aktivitásra
való utasítás. Egy férfi és egy nő vezette a csoportot, a szerepcserét
a férfi rendelte el.)
3. A protagonista kizárólag a módszerrel tartotta meg a kapcsolatát,
amelynek átadta magát. Mit jelenthet az, hogy kapcsolatot tartok
egy módszerrel, és mit jelenthet az, hogy semmi mással nem tartok
kapcsolatot, csak egy módszerrel? Fantáziánkat elengedve az jutott
az eszünkbe, hogy ez olyan, "mintha csak úgy lennénk"
- egy olyan Másik jelenlétében , aki csak mint szabályozó létezik
a számunkra. A "szerepcserét", az akcióra felszólító
instrukciót a szabályozó Másik mondja.
Nem döntöttük el, hogy melyik feltevés áll legközelebb a valósághoz.
Moreno a katarzis és találkozás gyógyító erejében hitt, ezzel
középpontba helyezte az akciót, interakciót és az affektusokat.
Az interszubjektivitást előtérbe hozó szelfelméleti megközelítés
terápiás vonzata az, hogy nem elég megértenünk, hogy a páciens
miért tesz úgy, ahogy tesz, azt is követnünk érdemes, hogy mindezek
közben mit él át. A pszichoterápiákban az igazi találkozást a
belső állapotokra való ráhangolódás és az érzések, a gondolatok
megosztása jelenti.
Előadásunkban a pszichodrámában evidensen működő jelenségek mikroszerkezeti
elemzéséből adtunk ízelítőt. Ehhez Stern fejlődéselméletét hívtuk
segítségül.
Irodalom
- Stern, D. [1985] 2002: A csecsemő személyközi világa. Animula,
Budapest.
- Kökény, V. - Fedor, B. - Vikár A. 2004: Pszichodráma: acting
outból játék... . Pszichoterápia. 2004/2.
Jegyzetek
* A tanulmány előadás változata a MPE VI. Kongresszusán hangzott
el 2002. november 29-én.
** A feelinget itt nem szeretnénk magyarra fordítani, mert értelemszerűen
fontosnak tartjuk a belefoglalt tapintási, tapintott minőséget.
*** A "procedurális" szó a folyamatra utal, ahogyan
a korai anya-gyerek kapcsolatban a mozgáson, testérzéseken keresztül
válik egy élmény az emlékezet részévé megnevezetlenül
|
|
|
|
Justin Móni
textilművész,
terapeuta
Telefon:
20/294-8268
este 6-8-ig
E-mail:
jusmo@freemail.hu
Kapcsolatvelvétel
ide
kattintva |
|
|
|
|
|